A szövegírás, mint egy mázsás súly nehezedik a nyelvemre. Szerencsére ritkán kell kimondanom, de annál gyakrabban leírnom. Nehezebb és fájdalmasabb e kifejezést papírra vetnem, mint magát a megírt művet.
Szövegírás. Forgatom a számban, morzsolom az ujjaim között, de a kis galacsin mindig jobban hasonlít a pohárköszöntőre, búcsúztatóra, szerelmes versre, leánykérésre, vagy akár reklámra, honlaptartalomra, védőbeszédre, keresetlevélre, családregényre, vagy bármire, amit a fejünkben, tudatunkban megfogalmazunk, a szívünkkel érzünk és megörökítjük, betűkbe, szavakba, mondatokba zárjuk. De soha nem gondolok szövegírásra, mint szövegírásra.
E szó hideg, szenvtelen és ki sem fejezi, képtelen érzékeltetni e munkálkodásnak a mélységeit. A szövegírás leírva ugyanolyan rideg tárgyilagossággal zörög, mint például a hurkatöltő.
Fogom a belet, ráhúzom a hurkatöltőre és nyomom, tekerem, amíg meg nem elégelem. Aztán ha elég, - mert megmértem, (megszámoltam) – csomót kötök rá és elvágom. Kész, ennyi, vége.
De akkor a szöveg, akárcsak a malac, melynek szerveit ledarálva a belekbe töltöttük meghal. Többé nem fejlődik, nem alakul, nem válik hasznosabbá, értékesebbé. Nem lesz más, mint húsz deka kolbász, akarom mondani három sornyi, két oldalnyi, négyezer karakternyi valami, amit szövegnek nevezünk, mert látszólag olyan az alakja.
Ilyet egyébként is tud bárki írni, ehhez tehetség nem kell. Csak lendület és idő. És csak írni és írni és írni és egyszerre ott fekszik előttünk az a sápadt hulla, vagy inkább holtsápadt betűhalom, vérszegény közlendő, ami csak a helyet foglalja.
Én ilyet képtelen vagyok létrehozni. Hozzám csak az forduljon, akinek értéket hordozó, életre kelt teremtményre van szüksége, de nincs ideje, kedve, ötlete, hogy maga kísérletezze ki saját laboratóriumában, vagy foganjon meg tőle, hordja ki, szülje meg azt.
Nekik tudok segíteni, velük tudok együtt haladni, vágyakat, álmokat – ha nem is varázslóként, vagy tündérként – valóra váltani.
Nekik van szükségük szövegmágusra.
Szövegírás. Forgatom a számban, morzsolom az ujjaim között, de a kis galacsin mindig jobban hasonlít a pohárköszöntőre, búcsúztatóra, szerelmes versre, leánykérésre, vagy akár reklámra, honlaptartalomra, védőbeszédre, keresetlevélre, családregényre, vagy bármire, amit a fejünkben, tudatunkban megfogalmazunk, a szívünkkel érzünk és megörökítjük, betűkbe, szavakba, mondatokba zárjuk. De soha nem gondolok szövegírásra, mint szövegírásra.
E szó hideg, szenvtelen és ki sem fejezi, képtelen érzékeltetni e munkálkodásnak a mélységeit. A szövegírás leírva ugyanolyan rideg tárgyilagossággal zörög, mint például a hurkatöltő.
Fogom a belet, ráhúzom a hurkatöltőre és nyomom, tekerem, amíg meg nem elégelem. Aztán ha elég, - mert megmértem, (megszámoltam) – csomót kötök rá és elvágom. Kész, ennyi, vége.
De akkor a szöveg, akárcsak a malac, melynek szerveit ledarálva a belekbe töltöttük meghal. Többé nem fejlődik, nem alakul, nem válik hasznosabbá, értékesebbé. Nem lesz más, mint húsz deka kolbász, akarom mondani három sornyi, két oldalnyi, négyezer karakternyi valami, amit szövegnek nevezünk, mert látszólag olyan az alakja.
Ilyet egyébként is tud bárki írni, ehhez tehetség nem kell. Csak lendület és idő. És csak írni és írni és írni és egyszerre ott fekszik előttünk az a sápadt hulla, vagy inkább holtsápadt betűhalom, vérszegény közlendő, ami csak a helyet foglalja.
Én ilyet képtelen vagyok létrehozni. Hozzám csak az forduljon, akinek értéket hordozó, életre kelt teremtményre van szüksége, de nincs ideje, kedve, ötlete, hogy maga kísérletezze ki saját laboratóriumában, vagy foganjon meg tőle, hordja ki, szülje meg azt.
Nekik tudok segíteni, velük tudok együtt haladni, vágyakat, álmokat – ha nem is varázslóként, vagy tündérként – valóra váltani.
Nekik van szükségük szövegmágusra.
RSS Feed