Múzeumi szakmai napot tartottak szépkorúaknak Senkiházán.
Szép számmal érkeztek látogatók, akiket már a bejáratnál két Australopithecus várta a mellbimbójukra csíptetett kártyákkal, melyen jól olvashatóan ez állt: Ugacsaga. Ebből, akinek a „Host” esetleg a „Hostess”szavak sem mondtak volna semmit, világosan kiderült, hogy ők a személyzet tagjai és éppen szívélyesen üdvözölték őket tájnyelven. Lehet, hogy az is sokat segített, hogy kezükben egy tálcát tartottak, rajta nemzeti szalaggal átkötött kenyérrel, kővel és sóval.
A múzeum előterében álló neander-völgyi asztalon a paleolit diéta legínycsiklandóbb étkeiből válogathattak az érdeklődők és a vállalkozóbb kedvűek cerkófkoponyákból aperitifként ásványvizet szürcsölhettek.
Az előadóterem zsúfolásig megtelt. Az ingyenélők, akarom mondani a tisztelt közönség elfoglalta a helyét azokon a kidőlt őszsurlókon, amelyeket nyár lévén eltüzelni és érdeklődés híján kiállítani nem volt érdemes.
Egy egykori neves Homo Erectus tartott előadást a derékszögről, erősen meghajolva, de az is lehet, hogy a felegyenesedésről derékban megtörve. A siker és az elismerés nem maradt el: heves tapsolásba kezdet Celofánné, akit - mivel ugyancsak horkolt – szomszédja könyökkel oldalba bökött, mire ő azonnal magához tért és tapsolni kezdett, mint a színházban, ahol negyven évvel ezelőtt is járt már. Hiába, ő már a régi beidegződések rabja volt.
Az előadás után életben maradtak megnézhettek két epizódot a „Lolka és Bolka, na meg a falka” című lengyel rajzfilmből. Többen megdöbbenve konstatálták, hogy micsoda nagyszerű új találmány a színes film, de azért a zongorista játszhatna valamit a rohanó képsorok alatt.
A délelőtti program után visszakísérték a társaságot a neander-völgyi asztalhoz, ahonnan kedvükre és gusztusuk szerint – amennyiben maradt hozzá - válogathattak a maradékból, de itt már küzdeniük kellett a le-lecsapó keselyűkkel, a sakálokkal és hol az egymás, hol az asztal, hol a vendégek lábát kóstolgató hiénákkal is.
A félfamentes fogpiszkálók protézissel történő ledarálása után a délutáni programok vették kezdetüket.
Először érdekes tárlatvezetésen haladhattak végig, akik még bírtak menni. Körbevezették őket egy labirintusban, pontosabban beengedték őket egy labirintusba, majd leoltották a lámpát és az nyert, aki nem találkozott a Minotaurusszal. Ezzel viszonylag kevesen voltak így, de az volt a szerencséjük, hogy az csak szűzlányokat evett, kivéve, ha nem volt éhes, mert passzióból bárkit.
Akit nem a bikafejű ember pusztított el, az fennakadt Ariadné fonalán és akaratlanul felakasztotta magát, vagy egyszerűen éhen halt a „pókhálóban”.
A labirintus kijárata elé érkező három túlélőnek már csak egy rövid hatsoros hieroglifát kellett megfejtenie tapogatással, hogy az ajtó kinyíljon.
Az utolsó életben lévő múzeumrajongó diadalittasan lépett ki a fénybe, ami több volt a kelleténél. Annyira elvakította, hogy nem vette észre az előtte húzódó üvegfalat és nekiütközött. Aztán oldalra próbált elmozdulni, de ott is akadállyal találta magát szembe. Addig-addig tapogatózott a fényárban, amíg ki nem tapasztalta, hogy minden oldalról üvegfal veszi körbe. Hunyorogva figyelte az üvegburán kívül álldogáló és őt bámuló emberek sziluettjét.
Azok csak nézték és fényképezték őt, időnként nagyokat villantva a vakuikkal. Nézték az utolsó életben maradt nyugdíjast, mint a múzeum legújabb szerzeményét és főattrakcióját.
Szép számmal érkeztek látogatók, akiket már a bejáratnál két Australopithecus várta a mellbimbójukra csíptetett kártyákkal, melyen jól olvashatóan ez állt: Ugacsaga. Ebből, akinek a „Host” esetleg a „Hostess”szavak sem mondtak volna semmit, világosan kiderült, hogy ők a személyzet tagjai és éppen szívélyesen üdvözölték őket tájnyelven. Lehet, hogy az is sokat segített, hogy kezükben egy tálcát tartottak, rajta nemzeti szalaggal átkötött kenyérrel, kővel és sóval.
A múzeum előterében álló neander-völgyi asztalon a paleolit diéta legínycsiklandóbb étkeiből válogathattak az érdeklődők és a vállalkozóbb kedvűek cerkófkoponyákból aperitifként ásványvizet szürcsölhettek.
Az előadóterem zsúfolásig megtelt. Az ingyenélők, akarom mondani a tisztelt közönség elfoglalta a helyét azokon a kidőlt őszsurlókon, amelyeket nyár lévén eltüzelni és érdeklődés híján kiállítani nem volt érdemes.
Egy egykori neves Homo Erectus tartott előadást a derékszögről, erősen meghajolva, de az is lehet, hogy a felegyenesedésről derékban megtörve. A siker és az elismerés nem maradt el: heves tapsolásba kezdet Celofánné, akit - mivel ugyancsak horkolt – szomszédja könyökkel oldalba bökött, mire ő azonnal magához tért és tapsolni kezdett, mint a színházban, ahol negyven évvel ezelőtt is járt már. Hiába, ő már a régi beidegződések rabja volt.
Az előadás után életben maradtak megnézhettek két epizódot a „Lolka és Bolka, na meg a falka” című lengyel rajzfilmből. Többen megdöbbenve konstatálták, hogy micsoda nagyszerű új találmány a színes film, de azért a zongorista játszhatna valamit a rohanó képsorok alatt.
A délelőtti program után visszakísérték a társaságot a neander-völgyi asztalhoz, ahonnan kedvükre és gusztusuk szerint – amennyiben maradt hozzá - válogathattak a maradékból, de itt már küzdeniük kellett a le-lecsapó keselyűkkel, a sakálokkal és hol az egymás, hol az asztal, hol a vendégek lábát kóstolgató hiénákkal is.
A félfamentes fogpiszkálók protézissel történő ledarálása után a délutáni programok vették kezdetüket.
Először érdekes tárlatvezetésen haladhattak végig, akik még bírtak menni. Körbevezették őket egy labirintusban, pontosabban beengedték őket egy labirintusba, majd leoltották a lámpát és az nyert, aki nem találkozott a Minotaurusszal. Ezzel viszonylag kevesen voltak így, de az volt a szerencséjük, hogy az csak szűzlányokat evett, kivéve, ha nem volt éhes, mert passzióból bárkit.
Akit nem a bikafejű ember pusztított el, az fennakadt Ariadné fonalán és akaratlanul felakasztotta magát, vagy egyszerűen éhen halt a „pókhálóban”.
A labirintus kijárata elé érkező három túlélőnek már csak egy rövid hatsoros hieroglifát kellett megfejtenie tapogatással, hogy az ajtó kinyíljon.
Az utolsó életben lévő múzeumrajongó diadalittasan lépett ki a fénybe, ami több volt a kelleténél. Annyira elvakította, hogy nem vette észre az előtte húzódó üvegfalat és nekiütközött. Aztán oldalra próbált elmozdulni, de ott is akadállyal találta magát szembe. Addig-addig tapogatózott a fényárban, amíg ki nem tapasztalta, hogy minden oldalról üvegfal veszi körbe. Hunyorogva figyelte az üvegburán kívül álldogáló és őt bámuló emberek sziluettjét.
Azok csak nézték és fényképezték őt, időnként nagyokat villantva a vakuikkal. Nézték az utolsó életben maradt nyugdíjast, mint a múzeum legújabb szerzeményét és főattrakcióját.
RSS Feed