Rengeteg írnivalóm van, számos témát fel kell dolgoznom és lehetőleg záros határidőn belül. Ezt a legkeményebb munkaadó határozta meg a legnagyobb szigorral: én magamnak.
Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom mekkora jelentősége van az időben elkészült írásműnek és mennyire haszontalan és felesleges a megkésett.
Én sajnos folyton megkések és így írásaim jelentős részének az égvilágon semmi értelme nincs. Ha haditudósító lennék nagy valószínűséggel a dicsőséges fejezetekkel talán éppen a visszavonulásig készülnék el, ha közben még azoknál is fontosabb, égetőbb írandóm nem akadna. Lenne is a grandiózus késésből nagy kalamajka! Ugyanezen okból – mindenki szerencséjére – nem írok időjárás jelentéseket sem, sőt semmit, aminek köze van az időzítéshez. A belső kényszer, hogy tolat ragadjak, azonban nem hagy alább, sőt egyre fokozódik és súlyával, már-már agyonnyom.
Épp egy ilyen teherhordó délutánon igyekeztem néhány soros szövegemet megalkotni, mikor az álommanó cselből, belülről és hátulról támadott. A meglepetésszerű attakot az állam mellkasra biccentésével tudtam visszaverni. Nem tartott tovább nyolc, legfeljebb tíz percnél.
Néhány bögre kávé sokat segített, mert már messziről észrevettem az osonó manót. Most a fejem hátradöntésével és a szám kitátásával igyekeztem kikerülni. 12 percig sikerült is. Biztos, ami biztos csináltam ötven fekvőtámaszt és ezzel immunitást szereztem a manó ellen, ám amikor újra próbálkozott az asztalra borulva igyekeztem elbújni előle, ami sikerült is másfél órára.
Mikor felkeltem konstatáltam, hogy a gonosz manót elzavartam és csak tizenöt ő, illetve huszonhárom ú - némi í és k - betűt varázsoltam a szövegembe feleslegesen. Ezeket töröltem, az eleve fél oldalasra tervezett szövegemet végre befejeztem és meg is formáztam – mivel nagyon igyekeztem – ha jól számolom két órán keresztül. Soronként csaknem öt perc alatt.
Most vesse valaki a szememre, hogy nem végeztem alapos munkát!
Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom mekkora jelentősége van az időben elkészült írásműnek és mennyire haszontalan és felesleges a megkésett.
Én sajnos folyton megkések és így írásaim jelentős részének az égvilágon semmi értelme nincs. Ha haditudósító lennék nagy valószínűséggel a dicsőséges fejezetekkel talán éppen a visszavonulásig készülnék el, ha közben még azoknál is fontosabb, égetőbb írandóm nem akadna. Lenne is a grandiózus késésből nagy kalamajka! Ugyanezen okból – mindenki szerencséjére – nem írok időjárás jelentéseket sem, sőt semmit, aminek köze van az időzítéshez. A belső kényszer, hogy tolat ragadjak, azonban nem hagy alább, sőt egyre fokozódik és súlyával, már-már agyonnyom.
Épp egy ilyen teherhordó délutánon igyekeztem néhány soros szövegemet megalkotni, mikor az álommanó cselből, belülről és hátulról támadott. A meglepetésszerű attakot az állam mellkasra biccentésével tudtam visszaverni. Nem tartott tovább nyolc, legfeljebb tíz percnél.
Néhány bögre kávé sokat segített, mert már messziről észrevettem az osonó manót. Most a fejem hátradöntésével és a szám kitátásával igyekeztem kikerülni. 12 percig sikerült is. Biztos, ami biztos csináltam ötven fekvőtámaszt és ezzel immunitást szereztem a manó ellen, ám amikor újra próbálkozott az asztalra borulva igyekeztem elbújni előle, ami sikerült is másfél órára.
Mikor felkeltem konstatáltam, hogy a gonosz manót elzavartam és csak tizenöt ő, illetve huszonhárom ú - némi í és k - betűt varázsoltam a szövegembe feleslegesen. Ezeket töröltem, az eleve fél oldalasra tervezett szövegemet végre befejeztem és meg is formáztam – mivel nagyon igyekeztem – ha jól számolom két órán keresztül. Soronként csaknem öt perc alatt.
Most vesse valaki a szememre, hogy nem végeztem alapos munkát!
RSS Feed