Ma reggel különös élményben volt részem.
Elmulasztottam beállítani a ébresztőórát és bizony jókora késéssel kellett számolnom, ami fenemód zilálttá tudja tenni az ember fiát. Olyan gyorsan keltem fel, hogy láttam magam aludni.
A ruhát magamra hánytam, hánytam, majd gyors és felületes fogmosás után kocsiba pattantam és a munkahelyemre száguldottam. Közben persze valami óriási hazugságon – no jó, valami elfogadható kifogáson - törtem a fejem. Igazából semmi nem jutott eszembe, de nem igazából sem és ez már aggasztóbbnak tűnt, ahogy feltűnt előttem munkahelyem vérpadjának sziluettje.
Az „esztergapad” mellett úgy húztam le a napi penzumot, hogy a kutya sem szólt hozzám. Jöttek-mentek, beszélgettek, viccelődtek egymással, de engem arra sem méltattak, hogy odébb taszajtsanak. Meg kell, hogy mondjam, nagyon rosszul esett ez a látványos közömbösség. Fortyogtam magamban és mindenféle bosszúállásokon törtem a fejem, de még ebben is kudarcot vallottam. Egy igazán tisztességes kitolás sem akaródzott megszületni, így lógó orral indultam haza.
Azzal már nem is törődtem, hogy a kutya sem foglalkozik velem. Magamba tömtem a vacsorámat és hamar lefeküdtem, bár egy cseppet sem voltam álmos.
Már nem tudom mennyi ideig forgolódtam lehunyt szemmel, amikor megcsörrent a telefon. Egy kollégám hívott, hogyan telt a szabadnapom és sikerült-e magamat kialudnom végre, mert már nagyon aggódtak értem. Elmesélte azt is, hogy mennyire hiányoztam a munkahelyemről, de ők nagyon, de nagyon megértik, hogy a főnök végre rám parancsolt és hazaküldött pihenni előző nap, hiszen már rossz volt rám nézni.
Megrökönyödve, de mégis kellemes érzésektől átitatottan akasztottam vissza a kagylót. Lassan feltápászkodtam az ágyból és akkor vettem észre, hogy az előző nap kikészített ruhám ott hever a széken és lóg a fogasról. Az előző napi reggelim érintetlen és a vekker nincs felhúzva, sőt el van dugva az éjjeliszekrénybe.
Igyekeztem visszapörgetni életem filmjének utolsó néhány kockáját, hogy megérthessem mi is történt valójában. Lassan csévéltem visszafelé a szalagot és közben leplezetlenül nevettem saját magamon, ahogyan hátrafelé mászkálok, majd felrobbanok a méregtől, egészen odáig, hogy felpattantam az ágyból és már épp vissza akartam feküdni, amikor megláttam magamat, hogy még alszom.
Atyaég! Valóban olyan gyorsan keltem fel, hogy még láthattam magam aludni és mivel aludtam, nem is ébredhettem fel. Legfeljebb egy icipicit, hogy leírhassam, mi nem történhetett meg...
Elmulasztottam beállítani a ébresztőórát és bizony jókora késéssel kellett számolnom, ami fenemód zilálttá tudja tenni az ember fiát. Olyan gyorsan keltem fel, hogy láttam magam aludni.
A ruhát magamra hánytam, hánytam, majd gyors és felületes fogmosás után kocsiba pattantam és a munkahelyemre száguldottam. Közben persze valami óriási hazugságon – no jó, valami elfogadható kifogáson - törtem a fejem. Igazából semmi nem jutott eszembe, de nem igazából sem és ez már aggasztóbbnak tűnt, ahogy feltűnt előttem munkahelyem vérpadjának sziluettje.
Az „esztergapad” mellett úgy húztam le a napi penzumot, hogy a kutya sem szólt hozzám. Jöttek-mentek, beszélgettek, viccelődtek egymással, de engem arra sem méltattak, hogy odébb taszajtsanak. Meg kell, hogy mondjam, nagyon rosszul esett ez a látványos közömbösség. Fortyogtam magamban és mindenféle bosszúállásokon törtem a fejem, de még ebben is kudarcot vallottam. Egy igazán tisztességes kitolás sem akaródzott megszületni, így lógó orral indultam haza.
Azzal már nem is törődtem, hogy a kutya sem foglalkozik velem. Magamba tömtem a vacsorámat és hamar lefeküdtem, bár egy cseppet sem voltam álmos.
Már nem tudom mennyi ideig forgolódtam lehunyt szemmel, amikor megcsörrent a telefon. Egy kollégám hívott, hogyan telt a szabadnapom és sikerült-e magamat kialudnom végre, mert már nagyon aggódtak értem. Elmesélte azt is, hogy mennyire hiányoztam a munkahelyemről, de ők nagyon, de nagyon megértik, hogy a főnök végre rám parancsolt és hazaküldött pihenni előző nap, hiszen már rossz volt rám nézni.
Megrökönyödve, de mégis kellemes érzésektől átitatottan akasztottam vissza a kagylót. Lassan feltápászkodtam az ágyból és akkor vettem észre, hogy az előző nap kikészített ruhám ott hever a széken és lóg a fogasról. Az előző napi reggelim érintetlen és a vekker nincs felhúzva, sőt el van dugva az éjjeliszekrénybe.
Igyekeztem visszapörgetni életem filmjének utolsó néhány kockáját, hogy megérthessem mi is történt valójában. Lassan csévéltem visszafelé a szalagot és közben leplezetlenül nevettem saját magamon, ahogyan hátrafelé mászkálok, majd felrobbanok a méregtől, egészen odáig, hogy felpattantam az ágyból és már épp vissza akartam feküdni, amikor megláttam magamat, hogy még alszom.
Atyaég! Valóban olyan gyorsan keltem fel, hogy még láthattam magam aludni és mivel aludtam, nem is ébredhettem fel. Legfeljebb egy icipicit, hogy leírhassam, mi nem történhetett meg...
RSS Feed