A stadion bővítése során kikérték a szurkolók véleményét olvasom az újságban.
Húha, ez csodálatos dolog gondolom magamban, hát már idáig is eljutottunk. Lesz itt még Kánaán, de olyan, hogy megemlegetjük.
Szóval kikérték a szurkolók véleményét.
Láttam magam előtt azt a sok tízezer embert, ahogy ott áll, vagy ül és éppen a véleményét kérik ki. Aztán hallottam azt a ricsajt, amikor egymást túlkiabálva próbálták saját ötleteiket a köz javára felajánlani, de a köz valahogy süket volt ezekre az ötletekre, ami arra késztette a szurkolókat, hogy még hangosabban adják elő a terveiket, de persze azt sem hallotta-hallgatta meg senki.
Aztán láttam a magasban lobogó kezeket, amelyekkel tetszésüknek, vagy éppen nem tetszésüknek igyekeztek hangot adni – de ezt a témát már körüljártuk, hiszen a hangok nem jutottak el az illetékes fülekig (mondjuk egy sörösüveg majdnem) – pontosabban jelezni mivel értenek,vagy nem értenek egyet. Ez messziről nem látszott másként, mint a szurkolóktól már megszokott fizikai-pszichikai tevékenységegyüttesnek, magyarán drukkolás.
A szurkolók meghallgattak, az ő kívánságaik alapján, szerint – fogjuk rá – megépül majd a stadion.
Nem hallgattak meg azonban egy szűk többséget, mint például a város apraját (a közelben lakók, akik szépen, lassan megőrülnek majd) nagyját (magyarán a városlakókat, a közlekedési vállalatok munkatársait (akik csak rendőri biztosítás mellett mernek volán mögé ülni ilyenkor) a rendőröket, mentősöket, katasztrófavédelmiseket. Így az ő javaslataik sehol nem szerepeltek, sehová nem épültek be.
Aztán, amikor kitört egy kis verekedés, vagy csak szimplán rosszul lett valaki, ők nem tudtak a kellő erőkkel és eszközökkel a helyszínre vonulni, a bajbajutottakon segíteni, a tömegközlekedési eszközökön nem lehetett normálisan, biztonságosan (kényelmesen már régen nem) utazni, a lakók pedig egészen egyszerűen nem tudtak megmaradni lakásaikban, amire csak egy életen át spóroltak és minden este azon imádkoztak, hogy bárcsak esne ki a csapat a ligából, hogy szűnne már meg ez az őrület.
Mint már említettem, mindezt csak lelki szemeim előtt láttam, tehát a sok rémképet nekem magamnak ildomos szertekergetnem. Mindez csak fantazmagória, csak hajmázas álom, ami soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg a valóságban. Pont emiatt nem csak elrugaszkodott, hanem felesleges is.
A lényeg, hogy a szurkolókat megkérdezték.
Húha, ez csodálatos dolog gondolom magamban, hát már idáig is eljutottunk. Lesz itt még Kánaán, de olyan, hogy megemlegetjük.
Szóval kikérték a szurkolók véleményét.
Láttam magam előtt azt a sok tízezer embert, ahogy ott áll, vagy ül és éppen a véleményét kérik ki. Aztán hallottam azt a ricsajt, amikor egymást túlkiabálva próbálták saját ötleteiket a köz javára felajánlani, de a köz valahogy süket volt ezekre az ötletekre, ami arra késztette a szurkolókat, hogy még hangosabban adják elő a terveiket, de persze azt sem hallotta-hallgatta meg senki.
Aztán láttam a magasban lobogó kezeket, amelyekkel tetszésüknek, vagy éppen nem tetszésüknek igyekeztek hangot adni – de ezt a témát már körüljártuk, hiszen a hangok nem jutottak el az illetékes fülekig (mondjuk egy sörösüveg majdnem) – pontosabban jelezni mivel értenek,vagy nem értenek egyet. Ez messziről nem látszott másként, mint a szurkolóktól már megszokott fizikai-pszichikai tevékenységegyüttesnek, magyarán drukkolás.
A szurkolók meghallgattak, az ő kívánságaik alapján, szerint – fogjuk rá – megépül majd a stadion.
Nem hallgattak meg azonban egy szűk többséget, mint például a város apraját (a közelben lakók, akik szépen, lassan megőrülnek majd) nagyját (magyarán a városlakókat, a közlekedési vállalatok munkatársait (akik csak rendőri biztosítás mellett mernek volán mögé ülni ilyenkor) a rendőröket, mentősöket, katasztrófavédelmiseket. Így az ő javaslataik sehol nem szerepeltek, sehová nem épültek be.
Aztán, amikor kitört egy kis verekedés, vagy csak szimplán rosszul lett valaki, ők nem tudtak a kellő erőkkel és eszközökkel a helyszínre vonulni, a bajbajutottakon segíteni, a tömegközlekedési eszközökön nem lehetett normálisan, biztonságosan (kényelmesen már régen nem) utazni, a lakók pedig egészen egyszerűen nem tudtak megmaradni lakásaikban, amire csak egy életen át spóroltak és minden este azon imádkoztak, hogy bárcsak esne ki a csapat a ligából, hogy szűnne már meg ez az őrület.
Mint már említettem, mindezt csak lelki szemeim előtt láttam, tehát a sok rémképet nekem magamnak ildomos szertekergetnem. Mindez csak fantazmagória, csak hajmázas álom, ami soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg a valóságban. Pont emiatt nem csak elrugaszkodott, hanem felesleges is.
A lényeg, hogy a szurkolókat megkérdezték.
RSS Feed